Dolgozni és dolgozni hagyni

Azt örököltük, hogy a munka egy szükséges rossz, pedig ennél nemesebb, sokkal nagyobb kiváltság dolgozni. Minden munkaterületen van olyan, amit nem szeret az ember, naiv dolog lenne azt mondani, hogy minden tökéletes. Viszont kevesen merik kimondani, hogyha szeretik a munkájukat. Ám, ha tényleg így van, akkor nincs szükség rá, hogy titkolja az ember. Kiss Ábel Lukács, a Dorkász Szolgálat Alapítvány igazgatója nem fél elmondani, de igazából nincs is szükség rá, az emberek szavak nélkül is látják a tettekben rejlő elhivatottságot. A mai cikkben megtudhatjátok milyen egy alapítvány élén állni, milyen nehézségek merülnek fel és milyen út vezetett oda, ahol jelenleg van.  

Miből áll a munkád? Milyen egy átlagos napod? Milyen típusú feladataid vannak?  

Én felelek a Dorkász Szolgálat Alapítvány adománygyűjtéséért, a gazdasági tevékenységéért, a jogi felelősséget én viszem a vállamon, illetve én szervezem meg a fő projekteket a hat tagú vezetőség segítségével. A kuratórium engem bízott meg azzal, hogy szakmailag magas színvonalon olyan tevékenységeket végezzünk a Dorkászban, ami az alapító okiratban megfogalmazásra került.

A gyakorlatban ez nagyon sok megbeszélést jelent, a napom úgy épül fel, hogy 60%-a be van osztva megbeszélésekkel, amikor egyeztetjük a vezetőkkel, hogy ki hogyan áll, kinek milyen problémái vannak és hogyan tudjuk azokat megoldani. Ennek az egyik fele a szervezeten belüli kommunikáció, a másik része a külső kommunikáció, amelyhez hozzátartozik a hazai és külföldi támogatókkal, lelkipásztorokkal, partnerszervezetekkel való kapcsolattartás videókonferenciák és személyes találkozások által. A maradék 40% az egyéni munka. Szeretek néhány órát rászánni arra, hogy nyugodtan tudjak dolgozni és olyan munkát tegyek le az asztalra, ami magas szakmai színvonalat képvisel.

Minek készültél gyerekkorodban? Hogyan találtál rá erre a foglalkozásra?

Mondok egy nagyon kiábrándító dolgot: 3-4 éves koromban mondtam a szüleimnek, hogy én kukás szeretnék lenni, mert nagyon tetszett nekem, hogy le-fel ugrálnak az autóról. A lelkipásztor szüleim ismerősei, amikor megkérdezték, hogy "Na mi leszel, ha nagy leszel?", mindenki várta, hogy azt, mondom majd, hogy lelkész leszek. Én meg mondtam, hogy kukás szeretnék lenni. A humort félre téve, 13 évesen a megtérésem után jöttek be komolyabb dolgok az életembe, amikor rádöbbentem, hogy nem mindegy, hogy mivel töltöm az időmet. Azelőtt egy teljes bizonytalanságban voltam, sok oldalról próbáltam keresni az önigazolást vagy magyarázatot, hogy jó vagyok-e valamiben. 

Hála Istennek sok dologgal foglalkoztam, de semmiben sem voltam kiváló, viszont tanultam hangszereken, voltam cserkész, ezek a területek sokat hozzátettek a személyiségemhez, főleg abban a tekintetben, hogy hogyan működnek az emberek, hogyan tudunk együtt dolgozni csapatban.  

Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy miért születtem meg, mi az én feladatom? Nagyon erősen bennem volt a lelkipásztori munka, illetve nagyon szerettem tanítani, bibliaórát tartani. Ausztráliába kerültem önkéntesként 2 évre, hazaköltözve pedig pedagógus lett belőlem. A lelkipásztori dolgot olyan formában engedtem el, hogy nem szeretnék teljes idejű lelkész lenni, de kicsit mégis akartam vele foglalkozni, ebből kifolyólag a gyülekezet életében presbiterként és gondnokként szolgálok, több mint 10 éve.

Az volt az elvem, hogy legyen hasznos a munkám, tudjak vele segíteni és szolgálni, nem a pozíció, a pénz és a presztízs érdekelt, hanem hogy hasznos legyek és tudjanak rám támaszkodni az emberek. Az számított, hogy a munkatársak, a kedvezményezettek, a feleségem és a gyermekeim az én vállamra álljanak, hogy én tudjak nekik támogatást nyújtani, nem pedig azt fürkésztem, hogy én kitől tudok segítséget kérni. Ez nagyon mélyen bennem van, a lelkipásztor szülők is nagyon erősítették bennem ezt a mintát és a nagyapám is, aki diakónus volt. A legnyomorultabbakkal foglalkozott Debrecenben, a kommunizmus legsötétebb időszakában. Ez valahogy átjött számomra, mint örökség. 

Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?

Pedagógia és angol tanári szakot végeztem, így ebből rendelkezek diplomával. Minor képzésen végeztem teológiát, ezt Ausztráliában is tanultam. Nemrégiben Bibliaiskolát végeztünk a feleségemmel.

Egy szervezet vezetéséhez nincsen kifejezett képzés. Továbbtanulhattam volna ehhez kapcsolódó szakon, de rájöttem, hogy ezt a tudást magába szívja idővel az ember. Kicsit olyan, mint amikor elkezd az ember építeni egy házat és minden szakmunkába lassan beletanul.

Hogyan tudsz egyensúlyt tartani a munka és a magánélet között?

Úgy építettem fel a szerepköreimet, hogyha széthullik a családom, akkor teljes mértékben elveszítem a hitelességemet. Azt beszéltük meg a feleségemmel, hogy a kapcsolatok lesznek prioritásban nálunk. 

Akkor érzem azt, hogy megtartottam a magánélet és a munka egyensúlyát, ha mind a négy gyermekemről el tudom mondani, hogy ismertem őket, ott voltam velük, éjszakáztam velük, megosztották velem a dolgaikat, tehát minőségi "apuka időt" tudtam velük tölteni, illetve, amikor a feleségemmel is minőségi időt tudok együtt tölteni.  

Mikor érezted úgy először, hogy "igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem"?

Az első három év nagyon kemény volt, félállásban még tanítottam. A részemről ez egy próbaidő is volt, hogy maradok-e a tanári állásnál vagy képes vagyok a Dorkásznál is helyt állni, ahol akkor projektmenedzserként dolgoztam, majd ügyvezető lettem és később igazgató, volt ebben egy fokozatosság. Abban a három évben önbizalom szintjén is nagy kérdés volt számomra az egész. Kellett egy kis idő, míg tudatosítottam magamban, hogy igen, én erre képes vagyok és vannak hozzá adottságaim és sikerre tudom vinni a Dorkászt.

A tapasztalatszerzés, a megannyi bukdácsolás után az egyre sűrűsödő sikerélmények, pozitív visszajelzések és a művészetterápia ereje hozta el számomra három év után azt az érzést, hogy na itt a helyem, el tudom képzelni, hogy innen megyek nyugdíjba. Ha az első három évben készült volna az interjú, akkor mást mondtam volna. Óriási tehernek tűnt, elképzelhetetlen és megoldhatatlan problémákkal.

A másik dolog, ami nagyon sokat jelentett nekem, hogy a várostól kaptam egy megbízást. Kialakult egy Karitatív Testület és a Dorkász is kapott meghívót ide. Egy volt Dorkászos előd, korábbi igazgató volt akkor az elnöke. Úgy gondoltam, hogy 10-20 év múlva én is lehet, hogy kapok egy ilyen megbízást. 2 év után megkaptam a felkérést, hogy én legyek a Karitatív Testület elnöke. Ez egy olyan megtiszteltetés és felelősség volt számomra, ami mérhetetlen motivációt adott, hogy nekem kell koordinálni 17 segélyszervezet munkáját városi szinten. Nagy örömmel töltött el, mert kaptam egy olyan betekintést a debreceni szervezetek működésébe, ami szakmailag egy nagy lendületet adott. Ez is sokat hozzátett, hogy most itt lehetek. 

Milyen nehézségekbe ütköztél a munkád során?

A legelején, amikor még sokkal kisebb volt a Dorkász, a holland anyaszervezetről való leváláskor nem örököltem meg egy csapatot, mert amikor idekerültem, pont egy generációváltás volt folyamatban.

A szervezet felépítésénél rendkívül sokat számít, hogy hogyan választod ki az embereket és hogyan menedzseled őket. Zöldfülüként - amikor a kezembe kaptam a feladatot - volt a részemről egy alapvető naivitás, hogy hozzám hasonló gondolkodású emberekkel kell feltöltenem a Dorkászt, amiben van egyfajta igazság, hiszen most is hasonlóan gondolkodunk bizonyos szemszögekből. Ha megnézzük, a most már 40 fős Dorkász csapatát, akkor megfigyelhető, hogy nagyon különböző emberek vannak jelen benne. Akkor úgy gondoltam, hogy azokkal könnyű együtt dolgozni, akik olyanok, mint én. Többször megbukott ez a hozzáállás, mert, ha ugyanazokat az erősségű embereket veszem fel, akkor mindig lesz olyan, ami nem erőssége a csapatnak.

Én nem egy folyamatorientált ember vagyok, tehát nehezen tudok belemenni a folyamatokba, nehezen látom meg a részleteket és nagyon nehezen gondolkodok nagyívekben. Sok feladat ott akadt el, hogy vajon mi lesz a következő lépés. Addig, ameddig hozzám hasonlóan eredményorientált embereket kerestem a csoportba, folyton ugyanoda lyukadtunk ki.

Néhány évembe került, mire kialakult bennem az, hogy nem kell félnem attól, hogy valaki más, mint én és máshogy reagálnak dolgokra. Most már kifejezetten örülök ezeknek az eseteknek, sőt élvezem, ünneplem azt, hogy milyen jó, hogy máshogy látja, mint én. Hozzáadnak egy olyan színt, amire én sosem lettem volna képes és örülök az ő sikerüknek, hogy ebben ki tudnak teljesedni.  

Az a látásom, hogy a Dorkász egy olyan munkahely legyen mindenki számára, ahol az erősségeit használja és engedik használni és tud szárnyalni ebben. Szeretném, hogy mindenki így gondoljon a munkájára.

...FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ CIKKBEN.