„Ruhát nem is vittünk magunkkal, csak úgy ami rajtunk van indultunk útnak”

Két fiatal lány, akik teljesen máshogy képzelték el a középiskola utolsó évét. Most az Ő történetüket ismerhetitek meg, hogy milyen volt számukra mikor a gondtalan kamaszkorból hirtelen menekült felnőtté váltak.

Annus és Anetta a 18 éves ikerpár, akiket itt a Befogadóközpontban már jól ismernek az önkéntesek és a dolgozók egyaránt. A fiatal lányok annak ellenére, hogy milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül próbálnak mindig kedvesek és barátságosak lenni.

Ukrajnában hol éltetek? Milyen terveitek voltak a jövőre nézve?

Kisbégányban laktunk, mielőtt el kellett jönnünk. Ott mindenki magyarul beszélt, és magyar iskolába is jártunk. Otthon középiskolában tanultunk. Szerettünk volna még tovább folytatni, de nem tudtuk, mert kitört a háború.

Anetta: Érdekel a fodrászat, én azt szerettem volna tanulni, de ez csak egy álom marad...

Annus: Én inkább dolgoztam volna már, de anyuék ragaszkodtak hozzá, hogy folytassam az iskolát.

Hogyan jöttetek át Magyarországra?

Nehezen tudtunk átjönni a határon. Mikor elsőnek indultunk, nem engedtek minket át. Hajnal 1 órakor fordítottak minket vissza.

Anetta: Másnap hajnalban Annus azt mondja, induljunk! Anyu, már nem akart, azt mondta ő már nem megy, feladta a reményt, hogy átjussunk a határon. Erre Annus meggyőzte és elkezdtünk készülni. Lementünk, felöltöztünk, ruhát nem is vittünk magunkkal, csak, úgy ami rajtunk volt indultunk útnak. Anyu annyit sírt, hogy ezúttal átengedtek bennünket. A mamáékat viszont nem. A férfiakat is megállítják a határon, ezért többen átúsznak a Tiszán, úgy menekülnek. De apukánk meg a testvérem, mivel Magyarországon dolgozott, ezért nem állították meg.

Anetta:  "A gyerekek minden este sírtak, a kicsik mondták, hogy nem akarnak meghalni. Menjünk el innen. Hiába nem akartunk, de muszáj volt."

Meg anyu miatt is, mert minden este hallotta a szirénát. Sokszor már akkor is, mikor nem szirénáztak. Nagyon félt. Anyukám bele is betegedett, hogy el kellett hagyni az otthonunkat.

Mikor és hogyan érkeztetek ide a Dorkász Befogadóközpontba?

Áprilisban érkeztünk a Dorkászhoz, onnan tudjuk, mert májusban van szülinapunk, és azt már itt tartottuk. Amikor kezdett komolyodni a háborús helyzet, akkor indultunk útnak. Körülbelül január végétől tartózkodunk Magyarországon. Elsőként, ideiglenesen Beregsurányban, egy kollégiumban voltunk elszállásolva, akkor még nem tudtuk hova fogunk menni. Egyszer odajöttek hozzánk, és kérdezték, hogy ki hova szeretne menni. Úgy akarták, hogy menjünk pestre apuhoz, néznek egy házat, de anyu nem egyezetett bele. Volt ott egy asszony, aki segített nekünk, úgy hívták Cini néni. Eljött hozzánk és azt mondta menjünk hozzá Biharkeresztesre, ahol egy ideig lakhatunk. Ott is egy kollégiumban voltunk, aztán ott felhívták a Dorkász Alapítványt és busszal jöttünk utána ide. Várnunk kellett egy darabig még, amíg megnyitják a kis házakat.

Hányan laktok most együtt?

7-en vagyunk testvérek, így most a téliesített faházban lakunk 9-en. Amikor ide kerültünk a másik faházakban laktunk. Szerettünk a másik helyen lenni, mert a házak körül volt egy filagória és összegyűltek ott a velünk egykorúak. Fiatalok között voltunk, ezen a részen inkább gyerekek és szülők laknak.

Sokszor segítettetek az itt dolgozó kollegáknak és önkénteseknek. Hogy alakult ki ez a bizalom?

Már az első naptól kezdve. Odajött hozzánk Viki néni és Ábel bácsi és mondták nekünk, ha lenne kedvünk, és amíg nem megyünk dolgozni besegíthetünk nekik a könnyebb feladatokba. Mi pedig igent mondtunk rá.

Annus: "Amúgy is segítettünk volna, mert mi olyanok vagyunk"

Amiben tudunk, segítünk. Mikor már megláttuk, hogy a dolgozóknak valamiben hasznukra lehetünk, mentünk és besegítettünk. Főként pakolásnál szoktunk, például könyveket bedobozolni. Nem nagy munka, és örülünk neki, ha kicsit elfoglalhatjuk hasznosan magunkat.

A gyerekeket is szeretnénk jó irányba terelni. Tisztasági napot is tartottunk itt a kicsiknek. Miután Laura néni körbe járta a kempinget és tisztasági tanácsadásokat adott a lakóknak utána mi is próbáltuk fenntartani ezt a folyamatot. Megnéztük a körmüket, levágtuk, majd kifestettük a gyerekeknek. Megfésültük a hajukat is majd befontuk. A közös fogmosás Zsuzsi néni ötlete volt. De mi is láttuk, hogy sok gyereknek rossz állapotban van a fogsora.

Hogy érzitek magatokat itt?

Nagyon szeretünk itt lenni, sokkal jobb, mint a kollégiumokban. Nem is akarunk innen elmenni. Már anyukánk is elenged minket a városba, mikor ide költöztünk még nem engedte, hogy csak ketten menjünk.

Anetta: Amikor eljöttünk ide, a busszal nagyon féltem. Sírtam. Akkor találkoztunk először Viki nénivel. Azt mondta nekünk nyugodjatok meg, itt biztonságban vagytok, mi vallásosak vagyunk. Ez sokat jelentett nekünk, mert olyan környezetből jöttünk, ahol sűrűn jártunk gyülekezetbe és mi is hívők vagyunk.

Aztán mikor a születésnapunk volt májusban, jött Viki néni és azt mondta nekünk, úgy tudom, van itt két szülinapos lány. És adott nekünk egy-egy tábla csokit. Jól esett ez a gesztus, akkor kezdtünk jobban megismerkedni és az óta is napi szinten beszélgetünk és megbízunk benne.

Ha véget ér a háború szeretnétek haza menni?

Anetta: Valamikor szeretnék visszamenni, de nem nagyon. Annyira megszoktuk már itt, megkedveltem az embereket. Igaz nagyon hiányzik az otthonom, meg az ottani nép, de nem igazán szeretnék visszamenni.

Annus: Nekem eléggé hiányzik az otthonom. Nehezen tudnék innen elmenni, nagyon megszerettem itt lenni, az itteni embereket, de már nagyon hiányoznak a nagyszüleim és miattuk visszamennék.

Itt Magyarországon máshogy működnek a dolgok. Itt nem tehetik meg az emberek azt, amit otthon. Ukrajnában nincsen ennyi szabály, rendszer. Sokan ezért szeretnének haza menni, mert ott nem ennyire kötött a helyzet.