Kárpátaljai segít a menekülteknek

Attila, kárpátaljai magyar származású családapa, aki az orosz-ukrán háború kirobbanását követően menekült az anyaországba, otthagyva a számára tökéletes életet, a házát, a munkahelyét és a családját. Jelenleg a Dorkász Szolgálat Alapítvány munkatársaként igyekszik támogatást nyújtani sorstárainak.

Hogy képzelted el a jövődet a háború kitörése előtt?

Én úgy gondoltam, hogy az a közeg, amiben voltam a háború előtt, az továbbra is megmarad. Nem mondom, hogy nem vágytam otthon picit többre vagy jobbra, jócskán vannak nehézségek, nem tökéletes itt az élet, de sehol sem az.

Hogy találtál a Dorkászra és mivel foglalkozol itt jelenleg?

Egy ismerősöm által kerültem ide, ő is itt dolgozik, ő ajánlotta az alapítványt. Elsősorban recepciósként dolgozok, emellett önkéntesen a gyerekeket írásra és olvasásra oktatom, hiszen sokan nem rendelkeznek az alaptudással sem, nem ismerik az ABC-t, van példa arra is, hogy 7-8 évesen nem tudják megfogni a tollat. Továbbá koordinátori feladatokat végzek, hozzám tartozik néhány család, akiknek segítek a mindennapokban. 

Mi a véleményed a Dorkász munkakörnyezetéről?

Az ideérkezésemkor már folytak a munkálatok a Befogadóközpont sikeres megnyitásával kapcsolatosan. Meglepő volt számomra, hogy az itt dolgozók 120%-os erőbedobással és szeretetteljes hozzáállással, odaadóan fogadták a menekülteket. Tudniillik, itt romák vannak többségben, de tapasztalataim alapján nagyon szeretnek foglalkozni velük a vendégelőadók, az önkéntesek és a dolgozók is egyaránt. 

Nem azt nézik, hogy honnan jöttek és kik ők, hanem tiszta szívből képesek foglalkozni velük. Ezt nagyon jó volt számomra látni, nagy hatással volt rám, mert nálunk Ukrajnában ilyen nem gyakran fordul elő. Nagyon jó volt megtapasztalnom és lassan megtanulnom ezt a hozzáállást. 

Milyen hatással van rád ez az időszak?

Őszintén szólva, én mindig is tudtam, hogy türelmes ember vagyok, viszont ide még több türelemre van szükség, hogy ne égjen ki az ember. Az itt élő menekültek másképp fogják fel a dolgokat és nehéz velük megértetni bizonyos helyzeteket. A kommunikációval voltak, vannak és lesznek is problémák, hiszen ők nem ahhoz az életstílushoz vannak idomulva, mint mi. Az, hogy mi nyugodtan, szépen fejezzük ki magunkat és tudjuk kezelni az érzéseinket, az indulatainkat, az számukra nem alapvető dolog. Nekik egy dolgot többször kell elmondani, hogy megértsék. Ötször, tízszer kell elmagyarázni, hogy például a papírt, az üveget külön-külön hová kell dobni. 

Milyen problémába ütköztetek az eddigi munkátok során?

Amikor megérkeztek az első menekült családok, számtalan rászoruló szemében láttam egy bizonyos fokú megkönnyebbülést, hogy itt biztonságban vannak. Jelenleg 80 felnőtt van a Befogadóközpontban, melyből jelenleg 50%-a rendelkezik munkahellyel, nagyrészt férfiak. Az édesanyák pedig gyerekeikkel töltik az idejük nagy részét. Foglalkozásaink által igyekszünk egy jövőbe tekintő szemléletet adni számukra, hogy nem csak a most van, viszont ez nagyon nehéz feladat. Ám jó hír, hogy egyre többen vállalnak munkát és igyekeznek önállóvá tenni magukat. A Dorkász ebben a folyamatban nagy szerepet vállal, mivelhogy mi nem halat szeretnénk adni számukra, hanem igyekszünk megtanítani őket halászni.

Mennyire tartod nehéznek a velük való kapcsolatteremtést?

Erről van egy nagyon érdekes történetem. Néhány héttel a beköltözést követően odajött hozzám egy kislány és megfogta a kezem. Egyszer hallhatta a nevemet azelőtt és megjegyezte, meg is szólított, hogy 'Attila bácsi, legyen szíves'. Felbecsülhetetlen, amikor látod a szemükben azt az örömöt. Sokak nem kaptak ezelőtt elég odafigyelést, most pedig érzik, hogy mi szeretjük őket, ami által egyre közvetlenebbek és ragaszkodóbbakká válnak. 

Engem is elérzékenyített látni olyan embereket, akik úgy tudnak szeretni engem, hogy csak két napja találkoztunk és ugyanúgy állnak hozzám, mintha évek óta ismernénk egymást.

Ugyanez elmondható a felnőttekről, ők is képesek voltak elérzékenyülni. Tudják, hogy itt szeretik és nem nézik le őket.  

Hogy állnak a jövőhöz a menekültek? Haza szeretnének menni?

Ukrajnában a háború végeztével is 1-2 évig még nehéz lesz az élet, így sokan lesznek, akik itt maradnak és sokan lesznek, akik a háború után jönnek Magyarországra a jobb megélhetés érdekében. Ez attól is függ, hogy miben állapodnak meg a felek, lesz-e még nagyobb probléma a magyar kisebbség üldöztetésével, mint ami eddig volt. Bár az itteniekkel folytatott beszélgetéseimből azt szűrtem le, hogy a nehézségek ellenére nagyon sokan haza szeretnének menni.

Szerinted mit tartogat a jövő számodra?

Én bízok abban, hogy a háború hamarosan véget ér és nem kell majd attól félni, hogy ha hazamegyek besoroznak katonának. Szeretnék hazamenni, habár tudom, hogy nehéz lesz ott élni, viszont legalább otthon leszek, együtt a családommal. Kibírjuk egy kis ideig a nehézségeket, hogy távol vagyunk egymástól, míg újra helyreállnak a dolgok. Az ember ebben bízik, én is ezért imádkozom, hogy ne kelljen elhagyni az otthonunkat. Akármennyire jó itt Magyarországon, hogy szabadon, a saját anyanyelvemen beszélhetek bárhová is megyek és nem köveznek meg érte, de mégiscsak Kárpátalja az én otthonom, ott születtem és ameddig csak lehet, szeretnék ott élni. 

Szeretnéd megtudni, hogy mit is érezhetnek pontosan azok az emberek, akiknek el kellett hagyniuk az otthonukat? Olvasd el a Befogadóközpontban élő Ukrajnából menekült család történetét IDE kattintva!