Hét gyermekkel a karácsony egy idegen országban

A karácsonyt mindenki a szeretet és a meghittség ünnepének tartja. Te el tudnád úgy képzelni, hogy ne azokkal töltsd el ezt az időszakot, akik igazán fontosak neked? Melinda közel fél éve él itt a kempingben a férjével és a hét gyermekével. Számára a legfontosabbak a szerettei, így kimondottan megterhelő ez a periódus a családanyának, akinek a háború miatt kettészakadt a családja.

Otthon milyen szokásaitok voltak, hogyan készültetek erre az időszakra?

A rokonainkkal egy udvarban laktunk, így általában ilyenkor összegyűltünk és együtt készülődtünk. Mindig együtt töltöttük az ünnepeket, jó hangulatban. Amíg az asszonyokkal főztünk, a gyerekek az édesapjukkal a fát díszítették. Egyszerű ételeket készítettünk, amit mindenki szeret. Francia saláta, töltött káposzta, fasírt és kirántott hús, ami jellemzően az asztalra került.

Nem szoktunk egymásnak ajándékokat adni. Otthon nagy szegénységben éltünk. Nem volt vagyonunk, csak a házunk. Egyszerű körülmények között éltünk, nem volt miből vásárolni, így nem hagyomány nálunk az ajándékozás. A gyerekek sem követelőztek. Nekik az ünnepben mindig a karácsonyfa volt a legnagyobb meglepetés, azt várták a legjobban.

Hogyan érzitek magatokat? Így, hogy közelednek az ünnepek?

Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy Magyarországon fogom ünnepelni a karácsonyt és az újévet. Mielőtt nem váltunk menekültté, még nem jártam más országban. Még most is sokszor bajban vagyok, azt se tudom merre, hova kell menni. A férjem Pesten dolgozott már jóval a háború kitörése előtt, így egyértelmű volt, hogyha el kell hagyni Ukrajnát, akkor ide jövünk.

Hiányzik az otthonunk, jobban szeretnénk a családunkkal ünnepelni. Már egy fél éve itt élünk, de még mindig haza húz a szívünk. Emellett persze hálásak vagyunk, hogy befogadtak bennünket, és hogy a dolgozók foglalkoznak velünk, segítenek a mindennapokban.

"Visszamennénk, ha lehetne, de hát sokszor hetekre nincs villany. Kint az udvaron főznek az asszonyok. Tartjuk a kapcsolatot a nagyszülőkkel és a családunk többi tagjával, de nagyon nehéz. Sírnak a telefonba. A gyerekek is aggódnak miattuk, kérdezik, hogy mama, papa jól vagytok, nem vagytok betegek? Az anyósom pedig magában van, a férje több mint 4 éve meghalt."

Van, hogy nem veszik fel a telefont, akkor a szomszédra rácsengetünk, és egy pár percre tudunk anyuékkal beszélni. Folyamatosan nézzük a híreket, és reménykedünk, de sajnos nem javul semmi.

A gyerekek hogyan viselik ezt az időszakot?

Elsőre nehéz volt, haza akartak menni, de most már inkább maradni szeretnének.

"Hallják, hogy milyen helyzet van odaát, és azt mondják, anyu, ne menjünk haza! A sötétbe kis Melinda sírni fog! Mi lesz otthon velünk? Apu nem fog tudni dolgozni!"- A nagyobb fiúk félnek, mi lenne, ha hazamennénk.

Ezen felül az óvodát és iskolát is megszokták már. Minden reggel készülődnek. "Anyu hány óra van? Menni kell az óvodába, iskolába!" - Öltöznek fel, megmosdanak, reggelire esznek valamit és indulnak.

A két nagy testvér már járt iskolába, de ők sem rendszeresen. Tőlük hallották a kisebbek otthon, hogy iskolába mennek, azonban igazán most tanulták meg mit is jelent. Nálunk a magyar óvodákba sajnos a cigánygyerekeket nem akarták befogadni, kinézték őket, így oviba eddig nem jártak.

Ennek ellenére azért valamivel készültök a karácsonyra?

Most nem annyira várjuk az ünnepeket. Nem az igazi, mert a családom nagy része Ukrajnában van. Anyukám, apukám, testvéreim Kárpátalján maradtak. Az egyik lány testvérem szintén itt él a kempingben a saját családjával. Velük fogunk majd közösen főzni, meg vacsorázni, ennyit tervezünk.

Karácsonyfa lesz a gyerekek végett. Amiatt várják a legjobban a karácsonyt. Mindig azt kérdezik tőlem, hogy - "lesz rajta égő?"

"Abban reménykedünk, hogy jövőre már otthon a szeretteinkkel tölthetjük az ünnepeket."