„Látják, hogy a kitörés az lehet, ha a gyerekek iskolába járnak”

Edit néni a kezdetektől figyelemmel kíséri a lakók fejlődését, így reálisan tud nyilatkozni, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük a pedagógusoknak.

Több alkalommal is kérdeztük már a tanárokat, hogy meséljenek nekünk, miként zajlik a tanítás, és milyen irányba halad a fiatalok fejlődése. Most azonban egy önkéntes tanárnőt, Kecskés Editet interjúvoltunk meg, aki a kezdetekben a gyerekeknek kézműves foglalkozásokat tartott, az utóbbi időben pedig a felnőtteknek segít az írás-olvasás elsajátításában.

Miért jelentkeztél önkéntes tanítónak a Befogadóközpontba?

Mikor kitört a háború, tenni szerettem volna valamit. Mikor elindult a menekülthullám, akkor döntöttem el, hogy segíteni fogok valamilyen formában az otthonukat elhagyóknak. Egyszer csak az élet elém dobta egy köremail formájában, hogy a Dorkász Alapítvány keres pedagógusokat. Akkor gondoltam, megpróbálom, jelentkezek, és kilátogatok a kempingbe. Egyébként bármilyen munkát szívesen vállaltam volna. Mindig szoktam segíteni a rászorulóknak. Szerettem volna támogatni őket, akár közvetett módon is. Itt, a Befogadóközpontban pedig úgy jött ki a lépés, hogy segítem a szervezetet és a rászorulókat is egyszerre.

Mi volt a feladatod önkéntesként?

Az volt a feladatom, hogy kössük le a kicsiket, minden napra legyen valami foglalkozás. Az önkéntes pedagógusoknak köszönhetően naponta tudtunk programokat szervezni a gyerekeknek. Sportos játékok, természetismeret és fizika órák, valamint kézműves foglalkozások voltak heti szinten.

Ez indult be tavasszal élesben egészen addig, ameddig célirányosan nem tudtuk fejleszteni őket. Ezek a foglalkozások arra is jók voltak, hogy felmérjük őket, mennyire vannak szintre hozva. Azt tapasztaltuk, hogy nagyon sok fiatalnál súlyos elmaradások vannak. Júniustól pedig sikerült fejlesztő pedagógusokat beszerezni, és elindult a felzárkóztatási program a részükre.

Milyen volt márciusban, mikor a többi önkéntes pedagógussal elkezdtétek a foglalkozásokat? Hogyan fogadtak benneteket a kis lakók?

Mikor elkezdtük a foglalkozásokat, a gyerekek nagyon kerültek minket. Egyfajta félelem volt bennük, nem voltak egyáltalán nyitottak, elszaladtak tőlünk. Aztán arra lettem figyelmes, hogy egy pár nap múlva messziről elkezdtek követni, innentől kezdve tudtam, nyert ügyünk van. Elkezdett kialakulni a bizalom. Nem kellett sok idő, és már jóval nyitottabbak lettek. Talán a kezdést követően két hét után már azon versenyeztek, hogy amikor megyek egyik pontból a másikba, ki fogja majd fogni a kezem. Ez egy óriási előrelépés volt a számomra.

A foglalkozások során milyen nehézségekkel kellett szembesülnöd?

A legnagyobb probléma, hogy sok szülőnek nem érték a tanulás, nem motiválják kellőképpen a kiskorúakat a tanulásra. Itt derült ki számomra, hogy sok szülő teljesen analfabéta. Meglepő módon nem egy-két felnőttről van szó. Ez egy új feladat elé állította az alapítványt. Ekkor tudatosult bennünk, hogy a felnőttek számára is szükséges egy alapszintű képzést indítani.

Ekkor kezdted el oktatni a felnőtteket?

Igen. Amikor a felzárkóztató oktatás elkezdődött a gyerekeknek, én elkezdtem a felnőtteknek írást és olvasást tanítani. A cél az volt, hogy ne csak funkcionálisan analfabétát csináljunk belőlünk. Tehát ne csak a személyes adataikat tudják leírni és elolvasni, hanem, ha már foglalkozunk velünk, akkor valóban tanuljanak meg írni és olvasni.

Mennyire volt könnyű bevonni a felnőtteket a tanulásba?

Voltak azért nehézségek. Főként azért, mert szégyellték magukat. Próbáltam bíztatni őket. Mindig azt mondtam nekik, hogy az ember teljesen mindegy, hány éves, ha tanul valamit, az az ő javára válik majd. Igenis áldozni kell rá időt, és nem kell ezt szégyellni. De volt egy olyan része is a csapatnak, akik nagyon élvezték, és akartak is fejlődni. Nagyon szép eredményeket értünk el közösen. Teljesen más módszerekkel tanultunk, mint a gyerekkel. Esetükben már kialakult a finommotorika. Ismerték vizuálisan a betűket. Láttak feliratokat, így sokkal könnyebben felismerték a betűket, mikor az ABC-t tanultuk. A nyomtatott betűket felismerik, a folyóírást viszont nem.

"Nagyon szeretik, mikor kiszólítom őket a táblához, és nekik kell felírni a betűket a táblára. Nagy élmény ez számukra, ezt gyakoroltuk elég sokat".

Érdekes volt számomra, hogy az írott "s" betűvel gyűlt meg a leginkább a bajuk. Nagyon sokszor gyakoroltuk a levegőben. Aztán sokat nevettünk rajta.

Házi feladatot nem adtam az órák végén. Próbálkoztunk vele, azonban inkább nem vitték haza a füzeteket, mert a kicsik elvették tőlük, és belerajzoltak. Így ez a módszer nem vált be. Inkább ott helyben szakítottunk időt a gyakorlásra. Próbáltam kötetlenné tenni az órákat. Azt gondolom, motiváltak a felnőttek, és igényünk is van arra, hogy valaki tanítsa nekik ezeket az alapvető ismereteket. Sokszor kérdezték, hogy mikor lesz a következő óra, ez azt jelenti, hogy szeretnék folytatni. Úgy látom, a többség akar tenni valamit, látják, hogy a kitörés az, ha a gyerekek iskolába járnak.

Jelenleg szünetel a felnőttoktatás. Szeretnéd majd a későbbiekben folytatni a tanítást?

Mindenképp szeretném folytatni! Jelenleg a recepción vállaltam munkát, így még mindig tartom a kapcsolatot az itt lakókkal. Azért rekedtünk meg, mert az oktatási terem most foglalt, és nem tudtunk egy elkülönített teremben tanulni. Ahogy észrevettem, fontos nekik az, hogy elszeparálva legyenek, ne legyenek szem előtt. Amiatt lehet ez, mert szégyellik magukat. Nem fejeztük még be, de végül is van időnk.

"Néhány lakónál már ott tartunk, hogy 1-2 hét, és már teljesen fognak tudni írni-olvasni."

7-8 felnőtt biztos meg fogja tanulni ezeket az iskolai alapkészségeket, amit hatalmas sikerként könyvelünk el.

Visszanézve az indulástól, mi a véleményed, milyen szinten látható a fejlődés a fiataloknál?

Őszintén szólva, mi magunk sem hittük volna, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora előrelépést tapasztalunk. Az itt lakó fiatalok úgy érkeztek ide, hogy néha jártak iskolába, néha nem. Az utóbbi időben pedig inkább online oktatásuk volt. Azonban meglepően jó képességű fiatalokról van szó. Hatalmas a haladás mind kötelességtudatban, mind tanulás szempontjából, mind pedig nevelés szempontjából. Meg kellett szokniuk a rendszerességet. A gyerekek megtanulták azt, hogy van foglalkozás. Csinálják a feladatokat, szépen beletanultak ebbe a rutinba.

A minap az egyik kislány bejött a recepcióra, és azt mondta nekem: "Ne haragudjon, Edit néni, hogy ebéd közben zavarom. Szeretnék kérni egy tollat." Illedelmesen, jólnevelt módjára viselkedett. Ez a kijelentés világossá tette számomra, hogy jó úton haladunk, és hatalmas mértékű a fejlődés.