„Minden álmunk, hogy újra otthon legyünk”

Újszülöttel a karján és két kiskamasszal az ismeretlenbe indult útnak az édesanya. A menekülni kényszerülő családanya, most megosztja velünk a történetét, hogyan érkezett ide a Befogadóközpontba és mesél arról, milyen kilátástalan a helyzet a határ túl oldalán.

Mesélj egy kicsit magatokról!

Zita vagyok, 30 éves. Három gyermekem van, a legnagyobb 12 éves Roland, a középső a 7 éves Ketrin, és a legkisebb 11 hónapos Daniel. Beregszász járásból érkeztünk Magyarországra, és május óta lakunk a kempingben. Magyarország sok tekintetben másabb, mint Ukrajna, de így, hogy több mint fél éve itt élünk már kezdjük megszokni a szokásokat és a szabályokat. Az emberek pedig nagyon kedvesek velünk, ami jól esik.

A gyerekek édesapja nem akart veletek jönni?

Az apukájuk Ukrajnában maradt, eddig még nem sorozták be, de fél tőle, hogy őt is elviszik. Nem akarja elhagyni az otthonunkat. Aggódom érte, hiszen három gyermekem édesapja, viszont nekem a gyerekek biztonsága az első.

Miután átléptétek a határt hol találtatok menedéket?

A beregsurányi határátkelőn jöttünk át, volt a határon egy központ a menekültek számára, ott segítettek minket a továbbiakban. Mielőtt a Dorkászba érkeztünk Biharkeresztesen voltunk több mint két hónapot. Másabb szálláshelyünk volt, mint itt. Egy kollégiumban laktunk ideiglenesen összezárva többen. Onnan szállítottak minket ide egy busszal, így már sok lakót azelőtt ismertem mielőtt ide kerültünk. Szeretjük a mostani helyünket, otthonos, megvan mindenkinek a saját ki helye. Külön szobánk van ágyakkal és mosdóval, amin nem kell osztozkodni. Mikor ide érkeztünk a nyári faházban laktunk, ott is jó helyünk volt, de ez a mostani sokkal kényelmesebb. A szomszédokat is nagyon megkedveltük.

Mikor tudatosult benned, hogy indulni kell?

Már januárban többször előfordult, hogy napokra kimaradt az áram. Év elején szültem meg a kis Danielt, egy újszülöttel pedig még aggasztóbb volt télen a sötét házban. Február közepe fele elkezdték hangoztatni a tévében, rádióban, hogy a helyzet nem javul, készüljünk fel a legrosszabbra. Akkor kezdtünk el igazán pánikolni, éreztük, hogy már nem vagyunk biztonságban.

"A gyerekek is látták rajtunk, mert nagyon sokat sírtunk. Bizonytalan volt minden, mi fog történni, ha kitör a háború, mi lesz velünk. A nagyobb gyerekek pedig magukba vésték, hogy félni kell."

Ekkor már eldöntöttem, hogy menekülni kell. Kétségbeestem, teljesen egyedül gyalog indultam el a 3 gyerekkel, mert tudtam el kell hagyni az országot. Akkor még nem tudtam merre kell menni, de végül sikerült elérnünk a határra. Semmit nem vittünk magunkkal, nem pakoltunk be, ami rajtunk volt az az egyetlen értékünk.

"Féltek a férfiak is aludni. Éjszakánként kint ácsorogtak, bujkáltak, hogy nehogy valami történjen. Vagy ha bármi baj lenne, akkor legalább a gyerekeket tudják megmenteni."

Kárpátalján ugyan még nem bombáznak, de voltak olyanok, akiket már elvittek, akaratuk ellenére katonának. A rokonságunkban van egy 17 éves fiú, akit magukkal vittek és besoroztak. Néha szoktunk beszélni, mondja, hogy félelemben él, mivel nincs biztonságban az élete.

Ha javulna a helyzet, akkor terveztek visszatérni Ukrajnába?

Persze! Minden álmunk, hogy újra otthon legyünk. Szeretnénk, már ha véget érne a háború, hogy visszatérjünk Ukrajnába. Ott a mi életünk, a házunk, azt a helyet szoktuk meg, ott nőttünk fel. Jól érezzük magunkat itt is, mert jó emberekkel vagyunk körülvéve, hálásak vagyunk, hogy befogadtak minket, de mégsem ez a hely a mi otthonunk.