Ugyanolyan emberek, mint mi, ugyanolyan tervekkel

Andi a kezdetek kezdetekor érkezett a központba két gyermekével. Amikor ledobták az első bombát, tudta, hogy indulni kell. A gyerekek a mindenei, így a legfontosabb számára, hogy biztonságban tudja őket.

Mesélj egy kicsit magadról! Mióta éltek itt a központban?

Andinak hívnak, 34 éves vagyok és a két gyermekemmel érkeztem ide a központba. Március 1-jén léptük át a magyar határt, itt a központban pedig március közepe óta lakunk. A párom Debrecentől nem messze dolgozik. Már korábban is Magyarországon dolgozott, csak hétvégenként járt haza hozzánk. Munkásszállón lakik, így hozzá nem tudtunk költözni, más opciót kellett keresnünk.

A gyerekek Jázmin (7 éves) és Istvánka (9 éves) mindketten jártak iskolába, magyar osztályba, azonban az utóbbi időben egyre inkább erőltették az iskolákban az ukrán osztályokat.

Honnan érkeztetek? Hogyan jutottatok Magyarországra?

Beregszászban laktunk, ami a Beregsurányi határtól nem messze van, körülbelül egyórás út. Egy autós hozott el minket a határig, nem ismertük őt, mégis segített rajtunk. A hátártól pedig kisbusszal vittek bennünket a melegedőbe. Onnan pedig a páromhoz mentünk a munkásszállóra, ahol nem maradhattunk sokáig.

Szerencsénk volt a határon, mikor átkeltünk, minden zökkenőmentesen ment. Féltem kicsit, hogy tolongás lesz, mivel a TV-ben azt láttuk, hogy sokan akarnak átkelni, és órákat kell várni.

A Befogadóközpont előtt hol tudtatok menedéket találni?

Mielőtt átjöttünk Magyarországra, telefonon tartottuk egy befogadó családdal a kapcsolatot. Ők Pest mellett egy kistelepülésen éltek, azonban mikor indultunk volna hozzájuk, koronavírusosak lettek, így egy másik családhoz kerültünk.

Összesen három családnál voltunk a Befogadóközpont előtt. Tiszapalkonyán laktunk az első családnál. Egy nyaralóban szállásoltak el minket, saját konyha, fürdőszoba is volt, azonban nem maradhattunk sokáig, mivel több menekült családot is szerettek volna befogadni. Ezután Ebesen egy idős család biztosított nekünk otthont egy rövid időre. Nagyon megszerettük őket, mindenben segítettek nekünk. Miután elköltöztünk tőlük, még utána is tartottuk velük telefonon a kapcsolatot. Polgáron voltunk az utolsó befogadó családnál. Ők ajánlották nekünk a Dorkász Befogadóközpontot. Interneten keresztül értesültek róla, hogy itt hosszútávon tudnak fogadni menekülteket.

Milyen terveid voltak a háború kitörése előtt?

Szerettük volna kicsit felújítani a házat. A kályhával gondok voltak. Télen nagyon füstölt, az egész házat átjárta a füst, és sajnos Istvánka tüdejének nem tett jót. Sokat betegeskedett emiatt. Azt gondoltam, hogyha jön a tavasz, majd hívok egy hozzáértő szakembert, megcsináltatom a kályhát, és következő télen már nem lesz vele probléma. Sajnos nem kalkuláltuk bele a háborút.

Mivel foglalkoztál otthon?

16 éves koromtól kezdve kétkezi munkákat végeztem. 10 évig dolgoztam konzervgyárban, onnan mentem GYES-re, mikor a gyerekek megszületettek. A 3 év letelte után több helyen is dolgoztam. Volt, hogy szalag mellett álltam 12 óra hosszát, de a nehéz fizikai munkától sem riadtam vissza.

Szeretek dolgozni, gyárban meg főleg, ehhez vagyok hozzászokva.

Otthon az anyáknak nagyon nehéz munkát találni. Délelőtti műszakban jóformán nincs lehetőség. Ha nincs, aki gyerekekre vigyázzon, akkor pedig nem tudunk munkát vállalni. 2 éve nem dolgoztam, azelőtt édesanyámmal oldottuk meg a felügyeletet. Ameddig dolgoztam, ő vigyázott a kicsikre, utána viszont egészségügyi okok miatt már nem tudta vállalni. Hályogos lett a szeme, és a fél szemére megvakult.

Ő Beregszászban maradt, de mindennap telefonon tartjuk a kapcsolatot. Próbálom meggyőzni, hogy jobb helye lenne itt mellettem, vigyázok rá, de nem akarja elhagyni az otthonát. Most a bátyámmal lakik, ő segít neki a ház körüli teendőkben.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Több mint valószínű, hogy itt Magyarországon kezdünk új életet. Már régebben is szerettünk volna ideköltözni, de mindig gond volt a pénzzel, meg a papírokkal.

A tervem az, hogy először albérletet keresek, később pedig, ha sikerült, egy saját kis házat szeretnék venni. Arra törekszem, hogy a gyerekeknek helybélileg iskolát találjak, nekem pedig egy állandó munkát.

Hogy érzitek magatokat itt a Befogadóközpontban?

Eleinte furcsa volt, hogy nincs TV. A gyerekek hozzá vannak szokva, otthon is mindig a meséket nézték. De minden csak idő kérdése. A szobánkban van saját fürdőszoba és négy ágy, így kényelmesen elférünk. A többi lakóval is jól kijövünk, a szomszédokkal meg különösen jó viszony alakult ki.

Pozitívan állok a dolgokhoz, nincsenek nagy igényeim. A legfőbb számomra, hogy biztonságban legyenek a gyerekek.

"Jobb itt, mintha mindig más-más családnál lennénk elhelyezve. Ételt kapunk, meleg van, segítenek nekünk a papírmunkákban. Mi baj lehet?"